Magyar Oszlopszentek

Posted: március 7, 2010 in Budapest, Danube, Donau, Duna, oszlopszent, pillar-hermit, säulenheilige, sztilita, urban legends

Éppen a tér-idő kontinuum megbomlott szövetét foltozgatja, esetleg a közelgő kozmikus katasztrófák elhárításán dolgozik.

Blogunk jóvoltából egy viszonylag ismeretlen vallási-ezoterikus-sport mozgalom, a Magyar Sztiliták (oszlopszentek) kerültek blogunkra. Itt egy jellegzetes példányuk, esténként megtekinthető a Margit-sziget Pestre néző oldalánál, nem messze az Árpád hídtól. Viszonylag alacsony oszlopon áldogál, viszont a világ hívságaiból való kiemelkedéshez szükséges magasságot pótolja a Duna nyugtató közelsége. Ameddig arra nem berreg egy surmó motorcsónakbuzi.

oszlopszent, pillar hermitA korai idők szíriai szerzeteseinek körében terjedt el az aszkézisnek az a szinte hihetetlen formája, hogy a remete nem barlangba, kunyhóba húzódott vissza, hanem egy oszlop tetejére. Ezt úgy képzeljük el, hogy egy 3–1 méter magas kőoszlop tetején egy nagy kőlapot helyeztek el, azt korláttal vették körül, ez lett a remete lakhelye. Élelmezéséről egy létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok, zarándokok és kíváncsiskodók gondoskodtak.
Az önsanyargatás legendás világrekordere is egy oszlopszent volt, Genovéva naptári szomszédja, Oszlopos Szent Simon (jan. 5.). A szír keresztények e csudabogara (†459) közel 70 éves koráig gyötörte magát Isten és a maga dicsőségére. Gyermekkorában pásztorként edződött a későbbi élethez. Ifjú volt még, amikor a szerzetesi életet választotta. 1 éven át kolostorban gyakorolta a szigorú aszkézist. Már ott hírhedtté vált amiatt, hogy egy kötelet oly szorosan tekert a derekára, hogy az mélyen bevágódott a húsába. Amikor elöljárója ezt fölfedezte, kiutasította a kolostorból. Az egyház sohasem nézte jó szemmel a megszállottságnak eme szélsőséges formáit. Írott források tanúsítják, hogy ezek esetenkénti „örömszerző” voltáról tudomással bírtak. (Jankovics Marcell: Jelkép kalendárium)

Budapest,  Duna,  oszlopszent, urban legends, Danube, Donau, A sziklára feljutni nem volt nehéz feladat. Sokan megtehették már esztendőkön át ezt az utat, mert lépcsőszerű kapaszkodók vezettek rajta felfelé. Fent, az oszlop talapzata körül virágok, gyümölcsök hevertek a kövön, bizonyságául a nép áhítatos tiszteletének az oszlopszent iránt.  András intett a kísérőinek, hogy maradjanak vissza, maga pedig az öreg szingaléz nyomában kapaszkodni kezdett, és hamarosan ott állt a szikla tetején, a gránitoszlop tövében. Az oszlop magasabb volt nála, felnyújtott karral elérhette volna a felső párkányát, ahol az oszlopszent csontos lába állt.  Az öreg szingaléz lerakta ajándékait, homlokával háromszor megérintette a földet, és gyorsan leereszkedett a szikláról. Bizonyára nem tartotta magát méltónak arra, hogy tartósan ott időzzék a hatalmas szent közvetlen közelében.  András azonban fönn maradt, és különös érzésekkel eltelve szemlélni kezdte a dermedten álló, különös alakot. Mintha bronzból öntötték volna, oly mozdulatlan nyugalom ülte meg az egész testet. A két csontos kar halottan lecsüngött, a szemekben nem volt élet, láttak ugyan, de nem néztek, csak a hosszú fehér szakáll rezdült meg néha-néha a szél könnyű fuvallatától. Az oszlop tetején valóban fecskék fészkeltek, egy fecske éppenséggel ott ült az oszlopszent vállán, és mintha titkokat sugdosna a fülébe, halkan csivitolt.  - Ramájun! - szólította meg András percek múltával az eleven szobrot. - Ramájun! Téged a világ nagy bölcsnek tart, és a híred hozzám is eljutott... A nép azt mondja, hogy te mindent tudsz, szent és mindenható vagy, és hogy nincsenek előtted titkai sem a sorsnak, sem a természetnek.  A szent mintha egy árva szót sem hallott volna András beszédéből.  - Ramájun! - kiáltott hangosabban András. - Ha mindentudó vagy, mondd meg, miért kerget engem a sors tengereken, világrészeken keresztül. Miért nem lelek én pihenést sehol a földön? Mondd meg nekem, Ramájun, és adj tanácsot, mit tegyek.  A szent nem moccant, nem válaszolt.  András hátrább lépett, hogy jobban lássa az oszlopszentet. Első megdöbbenésének zavara után valami türelmetlen kívánság fogta el, hogy szóra bírja, életre keltse ezt az élő és mégis halott emberi testet.  - Miért nem felelsz, Ramájun? - kiáltott fel türelmetlen sürgetéssel. - Talán nem fér meg a méltóságoddal, hogy válaszolj annak, aki tisztelettel kérdez? Még az isten is feleletre méltatja a teremtményeit! Neked pedig, aki a legfőbb lény alázatos szolgájának vallod magadat, neked nincs feleleted az én kérdésemre?  A szent most sem válaszolt, dermedt arcvonásai azonban egyszerre csak megvonaglottak, keze önkéntelenül megrendült, vállának, nyakának inain kínzó rángatózás hullámzott végig. Percek múltak el a szent gyötrő kínlódásával. András némán bámulta a verejtékező alakot, amikor hirtelen egy kiáltás szakadt fel az oszlopszentből:  - Feringi! Feringi!... Látod azt a rudat? Ott van melletted! Látod?  - Látom - felelte András, elámulva a különös kérdésen. Azt hitte, a szent azért mutatja neki a földbe szúrt botot, hogy valami példázatot mondjon róla, és azáltal adjon feleletet a kérdéseire, de egész más következett.  Az oszlopszent arca, karja, testének inai még hevesebben rángatóztak, mintha az erőszakkal elnyomott élet tépte, gyötörte volna egész lényét. Haragos türelmetlenséggel kiáltott Andrásra:  - Fogd azt a rudat, feringi! Fogd azonnal! Vakard vele a hátamat!  Andrást annyira meglepte a váratlan kívánság, hogy mozdulatlanul maradt a helyén, de akkor a szent másodszor is rákiáltott, haragtól és gyötrelemtől remegő hangon:  - Feringi! Vakard a hátam!  András most már nem habozott, kirántotta a földből a hosszú, egyenes farudat, és a hegyével derekasan végigvakarta a szent hátát és mellét, nyakától a keresztcsontjáig minden porcikáját. Akkor a széltől, naptól kicserzett testen elült lassanként a kínzó vonaglás, boldog megelégedés ömlött el a szent kiszikkadt arcán.  - Elég, feringi! - sóhajtott végül. - Szúrd vissza a rudat a helyére.  András beszúrta a rudat a földbe, és visszatérve az oszlop elé, csodálkozva nézett fel ismét. A szobor, íme, megelevenedett! A testét elhagyta a jéghideg dermedtség, az arc megváltozott, a szemekbe visszatért az élet. Ramájun megnyugodva állt a helyén.  - Ne csodálkozz, feringi! - szólalt meg kisvártatva. - Minden Buddhában hívő embernek kötelessége, valahányszor felkeres egy oszlopszentet, hogy megfogja a földbe tűzött póznát, és megvakarja az oszlopszent hátát. A te vezetőd mégis megfeledkezett a kötelességéről, pedig az én hátam már akkor viszketni kezdett, amikor megláttalak titeket... Mert tudd meg, feringi, nem az éhség a legnagyobb szenvedés, sem a szomjúság, sem a meleg, sem a hideg, hanem a viszketés!  Andrást elhagyta az a zavart, döbbent áhítat, amivel eddig szemlélte a szentet. Most inkább szánalmat érzett ezért a szerencsétlen emberért és kíváncsiságot, hogy megtudja kegyetlen életének titkát.  - És miért nem vakarod meg magad a saját kezeddel, Ramájun?  - Tiltja a fogadásom, hogy ilyen mozdulatot tegyek - felelte tompán az oszlopszent. - Pedig a viszketés mindennél nagyobb próba.  András belátta, hogy igazat beszélhet, hiszen ha az ember sose tisztálkodik, helyéről soha el nem mozdul, csakugyan elég oka lehet a viszketésre.  - Válaszolsz-e a kérdésemre, amit az előbb feltettem? - kérdezte András most már sokkal közvetlenebb hangon.  A szent elgondolkozni látszott, jó ideig hallgatott, aztán nagyra nyílt szemmel a távolba tekintett, és ezt az egyetlen szót kiáltotta:  - Nirvána!  - Van-e valami tanítás a te vallásodban, hogy sorsom csapásaitól megmenekülhessek?!  A szent változatlanul a messzeségbe révedt. Arca ismét megdermedni látszott. Kisvártatva másodszor is így kiáltott:  - Nirvána!  András már-már belátta, hogy nem kaphat érthető választ, utoljára mégis felszólt az oszlopszenthez:  - Mit jelent ez a szó? Miért felelsz értelmetlenül a kérdésemre, amit én megfejteni nem tudok?  Csalódottan nézte az aggastyánt. Már távozni készült, de akkor újabb változást vett észre az oszlopszent tekintetében. Ramájun szemében meglepetés tükröződött, pillantását egy helyre szegezte, az arca egyszerre haragossá változott.  András megfordult, szemével követte Ramájun tekintetét, és saját fegyveres kísérőit vette észre odalenn.  András megértette, Ramájunt a fegyveresek nyugtalanítják, azért minden titkolózás nélkül számot adott róluk.  - Ne nyugtalankodj, Ramájun. Azok az én kísérőim, én pedig a katonák hadnagya vagyok... De nem hozzád jöttünk. Kandyba megyünk. Meglátogatjuk Buddha főpapját.  Megnyugtatóan igyekezett beszélni, de ahogy az utolsó mondatot kiejtette, hirtelen meglepő dolog történt. Az oszlopszent torkából dühös hörgés tört fel, görcsösen ökölbe rántotta mindkét kezét, lábával felindultan toppantott.  András megdöbbenve nézte ezt a kitörő indulatot. Hogyan?! Hát ez a szoborrá lett ember mégis tud mozogni? Lába nem vert gyökeret a kőbe, térde nem merevedett meg a szakadatlan mozdulatlanságban? És mért éppen a főpap említésére vesztette el magasztos önuralmát?  Már-már azon volt, hogy a kíváncsiságtól hajtva faggatni kezdje a szentet, de Ramájun megelőzte.  - Feringi! - harsogta szenvedélyes gyűlölettel. - Megölöd? Ugye, hogy megölöd?... Öld meg, és én kikönyörgöm számodra Buddha minden áldását, Buddha minden dicsőségét!... Öld meg a főpapot, feringi!  Dülöngélve kiáltozott, csontos ujjával belemarkolt elrongyolt öltözékébe, tépdeste, szaggatta a ruháját, úgy keresett megkönnyebbülést fojtogató indulatában.  - Sokan vagytok, feringi? Sokan? - tört fel belőle a kérdés. - Menjetek mindannyian, mert a templom nagyon erős, és a főpap testőrei nyitott szemmel alszanak!  András szóhoz sem jutott csodálkozásában.  Ramájun keserű nevetésbe tört ki, aztán lassan elnémult, és mintha később megnyugodott volna.  Jó néhány perc telt el némán; András megdöbbenten nézte az oszlopszentet.  - Csodálkozol, feringi?... Nem érted, ugye, Ramájun hogy indulhatott fel ennyire?  - Nagy ellenséged lehet a főpap - válaszolta András zavartan. Gondolta, a szent magától is beszélni fog, nem akarta kérdezgetni.  - Ellenségem!... - kacagott fel keserűen Ramájun. - Úgy van, ahogy mondod. Megmérgezett! Megölt, meggyilkolt, elpusztított!... Halljad, feringi, mit tett velem a főpap! Két éve, hogy a kandyi templom főpapi széke utoljára megüresedett. És tudd meg, feringi, hogy a kandyi főpap a leggazdagabb, a leghatalmasabb, amerre csak Buddha tanai uralkodnak. Kincstára dúsabb, mint bármelyik királyé Indiában, és hatalma korlátlanabb. A kandyi királynak az ő intése parancsol... Ki ne akarna hát Buddha legelső szolgája lenni?! Én is akartam, hogyne akartam volna! Gyermekkorom óta ez volt életemnek a célja. És a mostani főpap volt legnagyobb ellenfelem. Én is más úton indultam el, ő is más úton. Vagyonomból én ide állíttattam ezt a gránitoszlopot a vadonba, felálltam a tetejébe, és álltam rajta húsz álló esztendeig. Hússzor aszalta csontomat a száraz időszak heve, hússzor áztatta testemet a monszun esője, de innen soha le nem szálltam, még csak mozdulni se látott soha senki, pénz be nem szennyezte a kezemet, nyugalmam nem vesztettem el, és Buddháról gondolkozni meg nem szűntem soha. Mindenki elismert a sziget legszentebb emberének...  Az oszlopszent kimerülten elhallgatott, de a felindultság újra erőt vett rajta, s ziháló indulattal folytatta élete történetét.  - És ő? Az ellenfelem?! Ő azalatt folyton az udvarnál járt-kelt, folyton a király fülébe sugdosott, folyton csúszott-mászott, hízelgett, hajlongott. Beszéde hamisság, lehelete meghunyászkodás, gondolata alattomosság, a szíve csalfaság volt! Csalfaság húsz álló esztendeig! És amikor a főpapi szék megüresedett, mégsem engem ültettek oda, hanem őt!... Öld meg, feringi, öld meg! Megáldalak minden áldásommal, csak öld meg!... Nem akarok tovább szent lenni! Nem, nem! Vesszek el örökre, csak kitölthessem méltó bosszúmat!  András meg se bírt szólalni az indulatnak ebben a viharzásában, csak nézte, kábultan nézte, a szenvedély hogyan rázza az oszlopszent szobornak hitt testét. Az aggastyán akkor hirtelen előrehajolt az oszlopon, csonttá soványodott karjával András felé kapkodott.  - Feringi! Segíts innen leszállnom! Én akarom a csapatodat vezetni... Minden hegyet-völgyet úgy ismerek, mint a tenyeremet! És ismerem a templom minden zegét-zugát, ismerem a föld alatti utakat, ismerem a szent fog rejtekhelyét, ismerem a szent pálmát, mindent ismerek, nálam nélkül semmire se mehettek!...  Be sem várva, hogy a meglepett András az oszlopig fölnyújtózkodjék, önkívületében valósággal ledobta magát az oszlopról, kezével a talapzat párkányát kapkodva. Ha András el nem kapja sovány, törékeny testét, és átölelve le nem emeli a sziklára, a sziget leghíresebb oszlopszentje biztosan a nyakát törte volna.  András csak most kezdte megérteni, milyen nagy szerencse érte. Átkarolva Ramájun vállát, most már százszoros óvatossággal vezette lefelé.  A szikla tövében így pillantotta meg őket az öreg szingaléz, András vezetője.  Az öreg azt hitte, elérkezett a világ vége, elszörnyedésében először hasra vetette magát, aztán ahogy a szent továbbhaladt Andrással, hirtelen futásnak eredt, és karját lengetve kiáltozott:  - Ramájun!... Ramájun!... Ramájun!...
fotó: Rudi

Budapest, Danube, Donau, Duna, oszlopszent, pillar-hermit, sztilita, säulenheilige, urban legends„Az oszlopszent már húsz éve állott az oszlopán, tizenkét méter magasban, egy régi, elfeledett császár szobrának helyén. _______________ A létra, amelyen valaha felmászott oda, már régen elkorhadt, összedőlt, de jótét lelkek hosszú póznákon mindennap felnyújtották neki ételét és italát, s illedelmesen elfordultak, amikor az oszlopszent leguggolt, hogy halaszthatatlan szükségét elvégezze. _______________ A papok nem kedvelték az oszlopszentet, mert hívságos dolognak tartották, hogy ilyen magamutogató módon álldogál, sajnáltatja és csodáltatja magát. _______________ A keresztények pogány dolognak tartották az aszkézis ilyetén gyakorlását, a pogányok pedig egyenesen értelmetlen dolognak, sőt őrültségnek.

Az oszlopszent rossz idő esetén, ha megbizonyosodott arról, hogy senki sem látja, időnként lazított, sőt arra vetemedett, hogy a viszonylag széles talapzaton guggolva aludjék. _______________.Akkoriban még nem volt Guinness Rekordok Könyve, de az oszlopszent ismerte az előző rekordot: huszonöt év volt. _______________ Ha ezt nem dönti meg, egész eddigi teljesítménye hiábavalónak bizonyul…

A huszonötödik év végén járt már, egyetlen nap választotta el a rekord megdöntésétől, amikor az ezüstös holdfényben az a lány vetkőzni kezdett. Az oszlopszentben pedig felhorgadt a réges-rég eltemetett férfivágy, s alvajáró módjára elindult… _______________

A nyakát szegett oszlopszentet nagy tisztelettel temették el, helyét azonban rögvest elfoglalta egy új vállalkozó. _______________ Elég sok pénzébe került annak a bizonyos vetkőzésnek a megszervezése. _______________” (Forrás: Szentmihályi Szabó Péter: 101 rettenetes történet.)

Lassan ment a dolog, mert meg kellett tanulnia előbb, hogyan ernyessze el magát az állapotig, amikor a test már nem létezik, csak lelki szeme előtt látja a lényeges valamit, ami önmaga is egy kicsit, és egyszersmind a kérdezett is meg a kérdező is egyben. Nehéz ezt a szellemi állapotot leírni azoknak, akik nem ismerik. De eljutott ebbe a belső állapotba, amely ugyanakkor külső is volt, vagy talán éppen egy átjáró egy ténylegesebb világba, amelyben nemcsak a test nem létezik, hanem a fizikai világ is alig, vagy csak távol és mellékesen. Az összefüggések közé került, a sokkal nagyobb, a galaktikusnál is nagyobb összefüggések közé, ahonnan a mi világunk legnagyobb dolgai is nemhogy kicsinek és gyermetegnek látszottak, hanem tökéletesen lényegtelennek és szóra sem érdemesnek.

oszlopszent, pillar hermit, saint, pillar, russia, oroszAz „átmenet” folyamatban, mielőtt igazán kitárult volna szeme előtt a másféle világ, figyelme a többi kis rózsaszín részecske-felhők mellett is elhaladt. Ezek is mellékesnek látszottak most, mert hát sok ilyen porszemnél is semmibb köd között haladt, amelyek talán összeállnak majd egyszer egy fizikai testté valamelyik inkarnációjukban, amikor is nem biztos, hogy komputer elé fognak ülni, hanem, ha megjött közben az eszük, csupán átmennek a másik szobába, lefüggönyözik az ablakot, lehunyják szemüket és megtapasztalnak egy csomó mindent abból, amit mindig meg akartak érteni.
Az oszlopszent fent állt a maga oszlopának a tetején, és csak állt és állt, év év után.

Elmélkedett.

Az alant hemzsegők értelmetlen dolognak tartották, hogy valaki nem vesz részt köztük a mindennapi élet örömeiben és drámáiban, csak áll és csak áll ott fent.
Ő meg éppen az alant nyüzsgő tyúkeszű tömeg miatt ment fel, mert nem tudott nekik észt adni, és ide legalább nem ért fel az alantiak szaga és feneketlen ostobasága. Tiszta volt a levegő odafent, és messzire látott. Különösen lehunyt szemmel.
Néha lepillantott a tömegre: evés-ivás, testi örömök, és semmi más, csak a test örömei. Mint az állatoknak… Falka-örömök, falka-versengés… Mint észlények tehát voltaképpen nem léteztek, csak lélek nélküli testek, öklök, könyökök, hájfejek, bélgépek…
A piszkos folyóra is letekintett néha, és jóformán abban sem látott soha egyebet, mint rengeteg döglődő halat.
Többségük az árral úszott. Mert a döglött hal mindig az árral úszik.
Csakis az élettelenek úsznak az árral. (Balogh Bertalan)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s