A Veszett Kutya borozó Csikágóban

Posted: május 18, 2010 in 7. kerület, blog, borozó, Budapest, Chicago, Csikágó, Erzsébetváros, olcsó, pincekocsma, VII. kerület

Esiiiiik essssssssssőőőőőőő, itt a viláááágvééége. Mindenki dugjon mindenkiveeeeeeeel, amíííííg mééég van időőőőőőőőő. Ez a geci Székely Gábor már sohasem fog fizetni nekem, 40 éve ugyanazokkal a számokkal játszom, tatti, 40 éve, még a papámtól kaptam őket. Ezt a geci Székely Gábort spirituszba kéne rakni és úgy mutogatni, annyira csúf! Elveszi a pénzét a szegény embernek és nem ad semmit vissza! Akkor már inkább a nyerőgép, testvééér. Megmondom, testvééér, megmondom a tutit, mi az igazán kínos! Befosni a tömött hetes buszon, az! A dugóban!

7. kerület, blog, borozó, Budapest, Chicago, Csikágó, Erzsébetváros, olcsó, pincekocsma, VII. kerület
7. kerület, blog, borozó, Budapest, Chicago, Csikágó, Erzsébetváros, olcsó, pincekocsma, VII. kerület

Veszett Kutya Söröző,
cím: Budapest, Erzsébetváros, VII. kerület,
Garay u. 26.
(a Kis Chicago, Keleti pályaudvar környéke)
220 a sör

Hasonló élménypince: Haller Saller

Frissítés, ezt az MSZP VII kerületi oldaláról loptuk (eredeti megjelenés: 168 óra), mert meglepően jó írás Budapest ezen szegény körzetéről. Értékmentő kopipészt, mert ki tudja, h meddig vegetálnak még az említett forrásaink:

Mostanában alig ismerek városomra. A semmiből lett, erdőfaló lakóparkok, a terjeszkedő plázavilág, az ipar romjain gyökeret verő új városrészek átírják Budapest térképét. Sőt éledeznek a belső kerületek is, emberi arcot öltött az Erzsébet-, a József-, a Ferencváros egy-egy szelete – és épp e viszonylagos pezsgés teszi a korábbiaknál is lehangolóbbá a pusztuló negyedeket.

Ahol örömünnep volna már az is, ha legalább állna az idő. Ám nem áll, gyorsul, és vele gyorsul a romlás. Például gyerekkorom színterén, az évtizedek óta csak az Erzsébetváros legsötétebb részeként emlegetett Csikágóban. Aki itt született, edzett, érdes lelkű harcossá lett hamar.
Pedig a többé-kevésbé szabályos négyzet, a VII. kerület Thököly út, Dózsa György út, Damjanich utca, Rottenbiller utca által határolt része oly sok budapesti csodához hasonlóan a fényes millennium emléke. Akkoriban épült, alig két év alatt, és még el sem ült a káposztaföldek és konyhakertek helyére nyílegyenes utcákat húzó rohammunka zaja, máris rögzült a név: Csikágó. Egyesek szerint azért, mert a századfordulón az amerikai hatékonyságot Chicago testesítette meg – az épült olyan kíméletlen sebességgel, mint a Keleti pályaudvar melletti negyed. Mások szerint az utcahálózat racionalitása idézte a modernitás netovábbjának tekintett amerikai metropolist. A többség persze elakadt a legkézenfekvőbb magyarázatnál: Chicago a bűnözés fővárosa.

Akármi volt is az ok, annyi ma már biztonsággal elmondható: a kezdeti lendület kifulladt, a Csikágó egy hangyányit lemaradt a Chicagóval folytatott versenyben. Noha a bűnözés tekintetében néha megpróbálta befogni névadóját. A VII. kerület s ezen belül a szegényebb, zsúfoltabb, bajosabb félkerületnyi négyszög egyébként európai csoda.

A nyolcvanas évek statisztikái manikűrözhetetlennek bizonyultak: akkoriban ez volt a kontinens legnagyobb népsűrűségű, legmagasabb átlagéletkorú, egy lakosra számítva legkevesebb zöldterületű része. Az ember arra legyen büszke, amire tud. Egy kontinensdiadal azért mégiscsak valami, nem?

A mai statisztikákat nem ismerem, de ránézésre a helyzet egy kicsit rosszabb. A zsúfoltság is alig enyhült. Lehet, hogy a fővárosból mostanában elköltözött vagy háromszázezer ember, ki a túlvilágra, ki meg a környező falvakba, de a Csikágóból keveseknek futja a jómódú, drága agglomerációra. A másik út természetesen nyitva áll.

Apám gyerekkorában (mert ott született ő is, tősgyökeresek vagyunk, a mi tősgyökerünk bazalt macskakövek közt keresi a hajszálnyi rést) még volt a vidéknek némi bukolikus bája. A harmincas évek közepén a Rottenbiller utcai Állatorvosi Főiskola az intézmény hátsó frontján, a Bethlen térre nyíló tanistállókban állatorvosi tanteheneket tenyésztett. Hajnalonta kimérték a környék szegényeinek a tantehenek tantejét. Így hát apám fél öt körül beállt a sorba a pléhkannával, s tanúja volt, amint a közeli Garai piac kofái tiltakozó felvonulást tartanak az intézménynél, mivel a jótékony célú tantej nem éppen jótékonyan hatott áraikra. (Nincsen új a nap alatt – a kofademonstráció szembeszökően hasonlít a gazdák reggeliital-ellenes megmozdulására.)

Néhány évtizeddel később, az én gyerekkoromban a bájnak már nyoma sem volt. A Csikágó fő vonzerejének az számított, hogy viszonylag könnyen ott lehetett hagyni. Közel a Városliget, a jégpálya, az állatkert, a Felvonulási tér. Egyes őslakók szerint – akik persze elfogultan rajongtak szűkebb pátriájukért – a környék hanyatlása azzal kezdődött, hogy a téren felállított Sztálin-szobor szúrós szemét egyenesen a Csikágóra szegezte. De a szobor ledöntését csupán pillanatnyi megkönnyebbülés követte, virágzás nem.

Ugyanezek a lokálpatrióták minduntalan megemlítették: a háború előtt a Bethlen téri mozi helyén színház működött, melyben Csortos Gyula is színre lépett. Vagyis polgári kultúra virágzott minálunk. Mindebből nekem már csak annyi jutott, hogy a Bethlen mozi alternatíváját jelentő filmszínházban, melyben éppen tizenkilencszer tekintettem meg a Blood kapitány fia című kalózfilmet, s melyet valaha Rexnek hívtak, elcsíptem a mozigépész és a jegyszedő beszélgetését. Arról vitatkoztak, igaz-e a fáma, hogy a Rex mozi azért lett Marx, mert a homlokzat átalakításakor legalább az x-et meg lehetett spórolni. Meg arról, vajon a Marx fivérekről, Gauchóról meg a többiekről nevezték-e el, vagy Marx Károlyról. Amikor észrevették, hogy fülelek, a gépész felemelte ujját, és azt mondta: “Tudd meg öcsi: nem minden Marx Károly!” Ma ez a mondat talán polgári engedetlenségnek minősül.

Valamikor a kilencvenes évek közepén hökkenetet váltott ki egy felmérés, amely látványos számokkal, hasonlatokkal mutatott be budapesti különbségeket. Ebből kiderült, hogy a XII. kerület Németország nyugati részének nívóján él. A VII. kerület paraméterei pedig azonosak Szíriáéval. Csak annyit tennék hozzá: Szíriának is vannak szegényebb részei, és a Csikágó talán az utóbbiakkal állítható párhuzamba.

Mostanában gyakran járok szülőhelyemen. Ahogy a bűnös visszatér a tett, a felnőtt a felnövekedés színhelyére. És észreveszem, amit valaha nem. Hogy az egész vidéken egyetlen köztéri szobor, dísz vagy ékítmény sincsen. Hogy a huszonvalahány utca közül csupán az egyiken vegetálnak fák – a Nefelejcs féloldalán.

És persze észreveszem a mégiscsak tetten érhető, lopakodó változásokat. A vidék egyik emblematikus kocsmája, a Nefelejcs és a Garai utca sarkán álló Tip-Top ugyan semmit nem engedett a hagyományos nívóból – pléhpult, híg bor és a hely szellemének megfelelő szüntelen csikágózás -, ám szomszédságában új hely nyílt. A pincelejáratból utcára dübörög a gépzene, és a ház teljes hosszában az új kocsma hívogató neve virít a falon: Veszett Kutya.

Az egyik belső udvaron tekintélyes, vastag törzsű ecetfa. Ismerem. Csemetekorában eshetett, hogy egy szebbre, többre vágyó lakó színes csónakzománccsíkokkal ékített, agyonkopott autógumit helyezett a tövébe. Virágágyásnak szánta: a lyukon át nyújtózott az ég felé a fácska. Aztán nekilendült, nőni kezdett. Mára a radiálgumi a második emelet magasságában repedezik a derékvastagra hízott törzsön.

Ha én tervezném a Csikágó címerét, ez volna rajta: bádogszín mezőben legyőzhetetlen ecetfa, derekán gangmagasban ingó kék-vörös autógumi-gyűrű.

Ó, én fatornyos falum! Szívem, Csikágó.

Békés Pál

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s