Zugliget reloaded (II. rész)

Újabb sugárút vendégposzt:

No, utána néztünk egy kicsit a dolgoknak, és Alexejevics Zugligeti barangolásai között rátaláltunk a már említett „még egy” házra, igen, a régi lóvasút végállomásról van szó. Azon nem történt olyan átépítés, mint a jelenlegi kisvendéglőn, épp ezért még inkább mesebeli (svájci stílus) hangulata lenne, amennyiben nem pár centire füstölnének tőle az autók. (Autóutak áthelyezését pedig mint tudjuk tiltja az Eredendő Törvény.) Alexejevics nagyon helyesen háborog az ellen, hogy épített – és milyen – örökségünket a nullába veszik, és a béka segge alatti szinten enyészik majd el a semmibe. Az 58-as kisvendéglő ettől függetlenül bájos hangulatú, öröm, hogy még megvan és virágzik, pusztán a jó szándéknak köszönhetően, még ha nem is teljesen a századforduló békebeli polgárvilágának képéhez hasonlatosan. Nem messze tőle, totálisan körbekerítve található a Fácán. A grandiózus épületből alig látszik valami, kiváltképp, ha az ember rövid, szóval alacsony. A kerítésen nem lehet átlátni, tisztára mint az Oscar Wilde-mesében, amikor az ember tudja, hogy belül valami csodát találna, de a szemetek meg kirekesztik. A fogadó egykoron Zugliget szíve volt, ide jártak a kirándulók megvendégeltetni és fogadtatni magukat, az 1850-es évek közepén épült, Hild József tervei szerint. Az ember nagyon el bírja képzelni, ahogy a jó erdei levegőben, a fák árnyai alatt hűsöltek a napernyős kisasszonyok, fröccsel hűtötték magukat a férfias férfiak, no meg a művészvilág legszebbikei. Az épületet aztán, komcsikhoz illő módon, funkciójának tökéletesen megfelelő pozíciókkal ruházták fel (kollégium, határőrség(?)) az ízlés fogalmát hírből sem ismerő nyomorultak, a rendszerváltás után pedig egy bank szerezte meg, amely annak rendje és módja szerint le is akarta bontatni a műemléket. Fogalmunk sincs, mi lehet a jelenlegi sorsa, csak áll és enyészik valószínűleg, a soha napjáig, vagy egy újbóli de-jó-lesz-egy-cuki-wellnes-központunk (a helyén) akcióig. A Fácán újbóli bekapcsolása a vérkeringésbe azonban érzésünk szerint magával hozná a környék régi fényének újbóli ragyogását, de ha azt nem is, hát a pislákolást mindenképpen.

(előző rész)
Többet-jobbat itt: alexejevics.fw.hu/zugliget

Kínai Beijing Olimpia Gyorsétterem

Száz gyorson
(Tündér Lala jelentkezik a tízenháromból, a jelek szerint jóllakva)

XIII. kerület dicső népe, újra hozzátok szól az információ. Hehe. Kínaik az Ipoly utcában.

Az egész úgy kezdődött, hogy elintéznivalóink rövid listája persze végzetes vásárlásba torkollott, és a Vígszínháztól egy sarokra eső Vasedényből (közjáték: a kasszánál kígyózó sor, pénztárosok hangosan ismételgetik, méghogy itt gazdasági válság, na persze, gazdasági válság, hol van itt gazdasági válság, és így tovább) csámpáztunk éppen haza bizonyos kütyürékkel, köztük egy konyhai mérleggel, éppenséggel azzal a klasszikus fajtával, miközben ránk tört a borzasztó éhség, és már majdnem be is tértünk kedves kis burekezőnkbe a Radnóti sarkánál, de teltház volt, merthogy volt bent egy ember. Mivel kábé ketten tudnak ott helyben fogyasztani, de két idegennek még az a helyzet is szűkös. Szóval némi bóklászás után végül betértünk az Ipoly utca hátsóbbik kínaijába némi félreértés miatt. Ti. 100 méteren két étterem és büfé-jellegű intézmény is található itt, mi meg ki akartuk próbálni az ÚJRA megnyílt Tokyo Éttermet és Büfét. Aztán kiderült, hogy ez valami egészen más, egész pontosan neve (Kínai Beijing) Olimpia Gyorsétterem, és valószínűleg ez is rég itt van már. (Nézett is elég nagyokat a néni, amikor magyaráztuk neki, hogy az édes gyömbéres csirkéből kérünk, amit a szórólapban láttunk. Hehe.) Ráadásul reggel tíztől este nyolcig minden nap, ami elég súlyos, mert hát ki hallott már vasárnap nyitva tartó tisztességes kínai büféről.

A hely egyébként külsőre az átlag kínai elosztóknál korrektebb, egy hosszúkás sávban található a pult, elég nagy választékkal, az üldögélős részleg pár fenyőasztal székekkel, normálisnak tűnik. És nagyon üresnek. A kaja végül fél adag ananászos csirke, mert az iránt olykor perverz vágyat érzünk, mióta megkóstoltuk valamikor ősrégen az ankölbensz-konzervet. Ebben a cuccban a fél várost átszelő gyakorlatunk van, a jobbak közé sorolható. Mellé pedig még fél adag több ízes csirke. Kérdésünkre, hogy mit jelent a több íz, megkapjuk a választ, hogy több ízű. Amikor ismét boncolgatni kezdjük, hogy mi az a több íz, akkor meg azt, hogy csípős. A hölgy nem áll a magyar nyelv magaslatán, de a Tokyo-s nőhöz képest még így is keni-vágja. A kajában meg szemmel láthatólag chili és mandula van, kóstolót is kapunk, végül is jöhet. Természetesen mire a remekül megválasztott kettőst lenyomjuk, valami oltári telítettségérzet mellett a cukordózis gejl borzalma is megfogadtatja velünk, hogy fél éven belül nem térünk vissza. A kiszolgálás egyébként maximálisan udvarias, slusszpoénként pedig mikor kifelé haladunk a hóbelevancokkal, a hölgy elénk rohan és kitárja az ajtót. Na, itt esik le az áll, mert ebben a gesztusban nincs semmi alázatoskodás vagy taktikus megfontoltság, egyszerűen ösztönös jóindulat és kedvesség. Szóval megtörténik, amire sosem gondoltunk volna, kvázi melegséggel a szívben távozunk egy kínai büféből.