Kitekintünk a belvárosból, messzire, nagyon messzire, el egészen a halálon túlra, magasra, Mennyországig, és mélyre, a Pokolba. Újra Sagschön következik, a “15 perc alatt egy újabb novellával az antifasiszta frontvonalt erősítendő” hadosztály elit kommandósa.
Volt egyszer egy ember, aki kiment a temetőbe és meglátogatta egy volt barátja sírját. A sírkövön ülve gyertyát gyújtott és aládugott egy cetlit a következő pár sorral:
“Míg éltél becsaptál, és én mégis gyújtottam egy gyertyát az emlékedre, te f…”
Alig gyulladt ki a fény valami távolról jövő suhanás lebbentette meg kísértetiesen a lángot, mint egy halk sóhaj vagy egy elnyomott ásítás. Az emlékező behúzott nyakkal körbenézett… De sehol senki, semmi. Megvonta a vállát és sietve dolgára ment. A gyertya szépen leégett, elsercent. Elhamvasztotta a fecnit.
Telt, múlt az idő, mígnem ez a jóember is elhunyt.
Szerencséje volt: a mennybe jutott. Már egy ideje ott kódorgott, mikor egyszer a gyönyörű sétányon szembetalálkozott a barátjával, aki annó becsapta őt. Kissé elkomorult erre az arca. Fülében elnémult a szférák gyengéd muzsikája, szemében némileg torzult az addig tökéletes égi szimemtria.
– Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte barátjától. – Úgy tudtam a g..ládák lelkének nem itt van a lakhelye.
A barát arcán szelíd mosoly jelent meg, de emberünket ez a vonás inkább a jellegzetes kaján vigyorra emlékeztette, amit titkon barátjában mindig is utált.
Az erre nem szólt semmit, csak a vállára csapott barátságosan és egy dohányfüstös csehóba invitálta, ami a szivárvány világította mennyei promenádtól távolabb, egy eldugottabb bozótosban húzódott meg. Ott iddogáltak, beszélgettek napestig és napreggelig, hisz idejük bőven volt, záróra nem fenyegette őket.
A jóember eszméletlenül berúgott és bizony a fejét az asztalhoz koppantva mély álomba merült.
Pár óra múltán, az öröklétben szinte ismeretlen katzenjammerre ébredt. Fájt minden tagja. Kissé kilábalva a kábulatból épp kávét rendelt volna ambróziával, mikor látja ám, hogy már nem a mennyei kocsmában üldögél, hanem valami rettenetesen sötét, szurtos verem alján, amibe felülről egy vörös rémalak épp forró lávát készül löttyinteni.
– Héló! – kiáltott rémülten – hol vagyok?
– A pokolban te átkozott – válaszolt reszelős hangján a rém.
– Itt valami tévedés lesz! Én már a mennybe jutottam – próbálkozott.
A replika olyan fuldokló röhögést váltott ki az ördögből – mert a rém nyilván az volt -, hogy a kénköves lávával telt hordó kipenderült a kezéből. Hősünk kis időre megmenekült a forró feredőtől.
– Akkor hogy kerülsz ide? – kérdezte röhejtől krákogó hangon a pokolfajzat.
– Egy barátommal iddogáltam a mennyben, akinek itt lenne a helye. Aztán… Itt ébredtem fel.
– Miféle barátod? Itt nincsenek barátok.
– Rég nem láttam. Életében amolyan színészféle volt. Jóval előttem halt meg. Valamikor egyszer becsapott, s emiatt nem tartottam vele a kapcsolatot. Nem akarok beleszólni a dolgokba, de szerintem neki lenne itt a helye. Nem tudom… azt hiszem, összecserélhettek bennünket. Angyal lett a r…ból: szárnya nőtt. Elég szánalmas.
– Ja barátocskám – szólt kioktatón az ördög – tudhatnád, hogy színészeknek és angyaloknak mindent szabad!
Az ördög felemelte a hordót és csak bugyogott, bugyborékolt a verembe az égő kotyvalék.
—–
Felriadt álmából. Dörzsölgette a szemét. Elötte egy pislákoló gyertya és egy fél pohár savanyú nagyfröccs.
– Záróra! – hallatszott az ismert rikácsolás a pult felől.
Sehol senki. Üres a ‘Papucs’.
Felhöpintette és kicsoszogott a pincéből.
Budapest Blog 